A vietnami háború során, Cu Chi vietnámi tartományában egy bonyolult földalatti alagúthálózatot hoztak létre. Az alagutakat a Viet Congok használták búvóhelyként, illetve kommunikációs és szállítási útvonalként, valamint kórházként, élelmiszerraktérként és a harcosok lakóhelyéül is szolgált. Az alagútrendszereknek Viet Congok nagy jelentőséget tulajdonítottak, hiszen fontos szerepet töltöttek be az ellenállásban. Az alagutak 25 év alatt készültek el, építésük valamikor az 1940-es években kezdődött, míg a franciák ellen zajlott a háború.

A céljuk ekkor még a falvak közötti kommunikáció megkönnyítése, és a francia seregek vonulásának elkerülése volt. Amikor a Nemzeti Felszabadítási Front lázadása kitört 1960 környékén, az alagutakat elkezdték javítani és kibővítették őket. Néhány év alatt az alagútrendszer hatalmas stratégiai jelentőségre tett szert, és Cu Chi körzete és a környező területek a Viet Congok ellenőrzése alá kerültek. A titkos alagutak, melyek településekhez csatlakoztak, gyakran áthaladtak az amerikai támaszpontok alatt, de nem csak a Viet Cong gerillák erődítményeiként, hanem a közösségi élet központjaiként is funkcionáltak. Az elpusztult falvak alatt található alagutakban földalatti iskolák működtek, és nyilvános helyekként is szolgáltak, ahol a párok házasságot kötöttek, illetve a szerelmesek találkoztak.

Színházakat is létrehoztak az alagutakban, ahol előadóművészek szórakoztatták a katonákat dalokkal, tánccal és különböző régi történetekkel. Az élet azonban nem volt könnyű. Levegő, élelem és víz csak alig volt, az alagutakban pedig fertőzött hangyák, mérgező százlábúak, skorpiók, pókok és férgek mászkáltak. A gerillák idejük nagy részét az alagutakban töltötték, ki csak éjszaka merészkedtek, hogy beszerezzék a szükséges kellékeiket vagy begyűjtsék az élelmiszerüknek szánt növényeket. Néha, ha az amerikai csapatok mozogtak, vagy nehézbombázták a területet, akkor kénytelenek voltak tovább is a föld alatt maradni. A betegségek, mint például a malária hatalmas pusztításokat végeztek az alagutakban, hiszen a harctéri sebesülések után a különböző járványok jelentették a halálozások fő okát. Szinte mindenkinek voltak paraziták a bélrendszerében.

A háborúban résztvevő, alagutakban harcoló mintegy 16.000 káder közül azonban csak 6000-en élték túl a háborút. A háború során Cu Chi alagútjai nem kis frusztrációt okoztak az egyesült államokbeli Saigonban a hadseregnek. Az amerikaiak és az ausztrálok megpróbálták különböző módszerekkel felderíteni az alagutakat és beszivárogni azokba, de mind kudarcot vallottak. Katonák tízezrei indultak el, hogy rizsföldeket pusztítsanak el, lemészárolják a dzsungelben élő népcsoportokat illetve rombolják le és evakuálják a falvakat. Az amerikaiak lombtalanító permetanyagot juttattak ki légi úton a területre, majd néhány hónappal később a száraz növényzetet benzinnel és napalmmal meggyújtották. A sors fintorának köszönhetően a napalm által létrehozott intenzív hő a nedves trópusi levegővel kölcsönhatásba lépve felhőszakadást hozott létre, mely eloltotta a tüzet.

A Viet Congok így épségben maradtak az alagutakban. Mivel vegyi fegyverekkel nem tudták megnyerni a háborút, az amerikai hadsereg elkezdte az úgynevezett alagútpatkányok alagutakba küldését. Az alagútpatkányok olyan emberek voltak, akiket csak egy puskával, késsel, zseblámpával és madzaggal szereltek fel, ők lépésről lépésre derítették fel az alagutakat és az azokban rejlő csapdákat. Az alagútpatkányok munkája tele volt óriási veszélyekkel. A földbe vezető lyukak bejáratai alig voltak vállszélesek. Miután pár métert csúsztak lefelé, egy U alakú kanyart kellett tenniük vissza a felszín felé mielőtt indulhattak volna vízszintesen tovább. Az elemlámpa fénye nem volt elég ahhoz, hogy tisztán lássák az alagutat, és hely sem volt ahhoz, hogy megforduljanak és visszavonulhassanak. A földalatti tűzharcokban résztvevőknek megdöbbentően magas volt a baleseti aránya. Az amerikaiak elkezdtek német juhászkutyákat kiképezni, hogy kitűnő szaglásukkal megtalálják a csapóajtókat és a gerillákat. Az alagutakban harcolók azonban erre úgy válaszoltak, hogy amerikai szappannal mosakodtak, melynek olyan illata volt, amit a kutyák barátságosként azonosítottak. Továbbá foglyul ejtett amerikaiak egyenruháival zavarták össze a kutyákat. Azonban a kutyák képtelenek voltak észrevenni a csapdákat.

Az így csapdába esett kutyák elpusztultak, vagy csonkolásokat szenvedtek így a megrémült gazdáik nem voltak hajlandóak beküldeni őket az alagutakba. Végül az 1960-as években az amerikaiak elkezdték Cu Chi területeit szőnyegbombázni, így megsemmisítve a területet, és az alagutakat is, több részletben, minden mással együtt. Ez azonban szükségtelen volt, mivel Amerika már megtalálta a háborúból vezető kiutat. A 120 km hosszú alagútrendszer megmaradt részeit azóta háborús emlékparkká alakították. Az alagutak igen népszerűek a turisták körében, akik a biztonságosabb részeken át is mászhatnak, Néhány alagutat készítettek a nagyobb testméretű nyugatról érkező turisták számára is, és alacsony fogyasztású lámpákat szereltek be az alagutakba, hogy tisztábban lehessen azokat látni, és a csapdákat is egyértelműen jelölték. A földalatti konferenciatermeket helyreállították, így a látogatók kipróbálhatják milyen volt a Viet Cong harcosoknak a föld alatt étkezni.