Öt méterrel a szarajevói repülőtér kifutópályája alatt fut egy alagút rövid szakasza, amelyet Szarajevó ostroma alatt ástak ki annak érdekében, hogy ellássa az elzárt várost. Négy éven át ez a 800 méter...

Öt méterrel a szarajevói repülőtér kifutópályája alatt fut egy alagút rövid szakasza, amelyet Szarajevó ostroma alatt ástak ki annak érdekében, hogy ellássa az elzárt várost. Négy éven át ez a 800 méter hosszú alagút biztosította az ostromlott város egyetlen kapcsolatát a külvilággal, és az életfenntartást. A 1992. tavaszán, amikor a szerb erők bekerítették Szarajevót -Bosznia-Hercegovina fővárosát-, és elkezdték a fővárost bombázni tüzérségi és orvlövészek, mintegy háromszáz ezer állampolgár került csapdába. A szerbek elzártak minden főutat a városba, továbbá az élelmiszer- és gyógyszerellátást is blokkolták. Szintén elzárták a város víz-, elektromos áram- és fűtésellátását.

Az éhező emberek érdekében, az ENSZ tárgyalt a szerb nacionalistákkal és biztosította a repülőteret annak érdekében, hogy a humanitárius segítség szállítása megtörténhessen. Azonban az együttes szállítmány nem volt elég a város lakossága számára. A repülőtéren túl a bosnyák területen szabadság volt. De Szarajevó polgárai nem sétálhattak át a reptéren (amely technikailag az ENSZ semleges helyszínének számított) a reptér másik oldalán található szomszédos bosnyák fenntartású külvárosba Butmirba, mivel szerte a városban szerb mesterlövészek vették fel a pozíciókat a toronyházakban és így tartották szemmel a főutat, amely a repülőtérre vezetett. A puskák távcsövén keresztül nézték a mozgásokat és nem haboztak meghúzni a ravaszt.

Több mint kétszáz ember halt meg az utcán, és további ezer sebesült meg, így méltán kiérdemelte az utca a nevét: „Orvlövész-fasor". Egy bosnyák építőmérnök, Nedžad Branković, készítette el az alagút terveit, amely összekapcsolta volna a két külvárost, amelyet bosnyák csapatok felügyeltek (Dobrinja, szerb ostromvonalakon belül található, míg Butmir kívül). Az alagút építése 1993. januárban kezdődött és az építkezés éjjel-nappal tartott a következő hat hónapban. A munkások napi 8 órás műszakban dolgoztak és az ásásokat lapátokkal, csákánnyal mindkét végéről elkezdték az alagútnak és mindaddig folytatták a munkálatokat, amíg középtájt nem találkoztak a szarajevói repülőtér kifutópályája alatt. Eredetileg a munkát a bosnyák hadsereg férfi tagjai végezték, de később közép-Boszniából is hoztak bányászokat, akiknek naponta 1 csomag cigarettával fizettek a munkálatokért.

Cigaretta alig volt, drága hiánycikknek számított, így nagy értéket képviselt a cserekereskedelem során. Az alagútba egy jellegtelen házon keresztül lehetett bejutni - közel a repülőtérhez-, amely Bajro Kolar tulajdona volt. A szemben lévő bejárat -Dobrinja oldalon- egy bérház garázsában volt elrejtve. Mindennap három-négyezer ember, és harminc tonna különféle áru haladt át az alagúton. Kezdetben a készleteket kézben vagy a katonák hátán kellett vinni, majd vasúti pályát fektettek le az alagútban és a vasúti kocsikat férfiak tolták. Végül egy olajvezetéket, elektromos kábeleket és a telefonvonalat is kiépítettek az alagútban. Egy elektromos szivattyú szivattyúzta a vizet, mivel az alagút belsejében olykor akár derékmagasságban is állt a víz.

Az alagút maga öt láb magas volt. Mivel nem volt szellőzése, a levegő állott volt és büdös, ezért mindenki maszk viselésére kényszerült. Amikor a szerbek értesültek az alagútról 1994-ben, igyekeztek tönkretenni azt és még intenzívebben bombázták a területet, ahol feltételezésük szerint a bejáratok voltak. Miután a háború véget ért, az alagút üzemképtelenné vált, a legtöbb része beomlott és víz árasztotta el. De hála Bajro Kolarnak - akinek a házában az alagút bejárata volt a Butmir oldalon -, az alagút egy rövid szakaszát megőrizték, és múzeum épült köré.

Ma, ez az egyik leglátogatottabb helye a boszniai fővárosnak, több százan tekintik meg naponta. Érdekesség, hogy a Szarajevói Alagút Múzeum teljes egészében magánvállalkozás maradt, kormányzati támogatás felvétele nélkül üzemel - a történelmi jelentősége ellenére is.